Palm Springs Nemzetközi Filmfesztivál – díjátadó gála

Tegnap délután hivatalosan is kezdetét vette a Palm Springs Nemzetközi Filmfesztivál, melynek keretein belül immár 30. alkalommal rendezték meg a díjátadó gálát is. Az eseményre kedvencünket is meghívták és szerencsére részt is tudott venni. Timothée egy Thom Browne öltönyben bukkant fel a vörös szőnyegen, melyhez egy Berluti bakancsot viselt, és ezúttal is fantasztikusan nézett ki. Persze már várták őt a fotósok, és jó néhány képet lőttek róla. De persze most is időt szánt a rajongóira, amint megérkezett, azonnal odasietett hozzájuk, fotózkodott velük és aláírásokat osztogatott. A riporterek is lerohanták őt, megjelent már két rövid interjú, az egyikben a sikeréről beszélt, arról, hogy mennyire hálás, hogy díjjal jutalmazzák, illetve a szerepeiről ejtett még néhány szót. (videó) A második interjúban arról mesélt, hogy miért tartja fontosnak azt, hogy ilyen alkalmakkor odamenjen a rajongóihoz. Ezt követően mesélt arról hogy decemberben volt egy kis ideje szünetet tartani, a születésnapját ünnepelte a barátaival, azonban ezután nagyon elfoglalt lesz, ugyanis februárban fogja forgatni a The French Dispatch-et, utána pedig  Dune-t. A végén pedig még szóba került a Little Women is. (videó) Ezután mindannyian a Palm Springs Convention Centerbe vonultak, ahol sor került egy vacsorára, majd a díjak kiosztására. Kedvencünket Laura Dern színésznő konferálta fel, majd átadta Timothée-nak a Reflektorfény-díjat és egy proteinszeletet, utána pedig következett Timmy beszéde, amit ismét előre megírt, majd felolvasott a közönségnek, ezt lent el is olvashatjátok majd. A díjátadó után Michael Buckner készített néhány portrét a színészről, majd következett egy after-partyra, ahonnan egyelőre még csak egy fotót kaptunk. Egyébként még mindig folyamatosan kerülnek elő a képek, szóval a mai nap folyamán érdemes többször felnézni a galériába, mert igyekszem bővíteni!

8~1.jpg 2~4.jpg DwCU_12VYAEQKD3.jpg DwDUue3V4AAQaMj.jpg

Január 3. – 30. Palm Springs Nemzetközi Filmfesztivál – díjátadó gála (közösségi oldalak)

Laura, köszönöm a kaját. Ember, hogy visszhangzik itt minden, nagy ez a hely. Köszönöm a Palm Springs Nemzetközi Filmfesztiválnak a díjat. Köszönöm Laura Dernnek a méltatást, igazi megtiszteltetés ezt tőled átvenni, de ezt majd később részletezem. Miközben felnősz, van egy pillanat, amikor rájössz, hogy felnőttek vesznek téged körül: a szüleid, ők is csak emberek. Mindenki csak egy zűrős ember. Manapság ez inspirál engem a legjobban, mint színészt. De az elején, mikor rájöttem, hogy mindannyian sebezhetőek vagyunk, eléggé ijesztő volt. Először profi sportoló akartam lenni, tudjátok, mint LeBron James, Leo Messi. Ez miért vicces? Csak vicceltem. Ők inspiráltak engem a legyőzhetetlenségükkel. Beálltam a tükörbe és aztán szépen rájöttem, hogy sosem lesz belőlem sportoló, különböző okok miatt: nagyon kicsi a testem, de ami a legfontosabb, hogy nincs tehetségem az atlétikához. Szóval egy művészeti iskolába mentem, a LaGuardiaba, New York-ban. Egyszerűen azért, mert a nagybátyám, az édesanyám és a nővérem is oda járt. Aztán elkezdtem színészkedni és valami megváltozott, életemben először lettem szerelmes, elkezdtem megint olyan motivált lenni, mint, amikor sportolónak készültem, de akkor már nem szuperember akartam lenni, hanem nagyon is emberi. Akkor a legyőzhetetlen LeBron-t és Messi-t már nem találtam annyira érdekesnek, mint azokat a művészeket, akik a sebezhetőségből élnek meg: a Heat Ledger-ök, a Joaquin Phoenix-ek.
Minél több embert láttam nagyot alakítani, annál inkább inspirált, és egyre jobban elkezdtem húzódni a filmes világ felé. Mindent megnéztem, amit csak tudtam, amiben fiatalok szerepeltek, azért is ekkora megtiszteltetés számomra, hogy Laura Dern konferált fel, mert emlékszem, amikor néztem A kék bársonyt, amit akkor forgattál, amikor mindössze 17 éves voltál, és annyira megérintett engem Sandy. Vagy néztem a Veszett a világot, amiben pár évvel később szerepeltél. Ezért vagyok olyan hálás, hogy beszélhetek most Regina King és más színészek előtt, akik John Singleton Fekete vidék filmjében szerepeltek, vagy a Hazug igazságban, amikor mindössze 20 éves volt. Ezt az inspirációt éreztem, amikor Gary Oldman megjelent a képernyőn a húszas éveiben, mint Sid Vicious, vagy pár évvel később, mint Joe Orton.
Mikor voltam az Angelika színházban 2016-ban, láttam egy filmet, amit Barry Jenkins rendezett, a Holdfényt, és utána éreztem a gombócot a torkomban, mint akkor, amikor besétáltam Spike Lee promóciós irodájába New Yorkban, 2015-ben, mert egy iskolába jártam a lányával, és reméltem, hogy vissza tudok vinni néhány dolgot, amit egy videoklip forgatásra hoztam el. A folyosókon konkrétan mindenről képeket készítettem, mert az a filmes történet annyira kicseszett inspiráló volt. És azok a képek fent vannak az iCloud-omon, de tudom, hogy Spike Lee valahol itt van most, úgyhogy majd kitörlöm őket.
És végül pedig ezért vagyok hálás Nic Sheffnek, hogy elvitt engem az útjára, az életének egy szakaszába ezzel a szereppel. Megmutatta, hogy milyen szerető családtag, de közben egy nagyon igazi, zűrös ember, aki hét év alatt tizenháromszor esett vissza, most pedig már nyolc éve tiszta. Ha még nem láttátok a filmet, bíztatlak, hogy megnézzétek, ha pedig nem, akkor olvassátok el Nic memoárját, mert emlékeztet arra, hogy milyen zűrös emberek lehetünk, de, hogyan tanulhatunk belőle és lehetünk jobbak. Igazi emberek, igazi történetek, amik arra összpontosítanak, hogy őszintén megvilágosítsák az emberiséget, ez pedig kibaszottul inspiráló. Alig várom, hogy ezen az estén elismerjük a művészetet és nem csak a mi legyőzhetetlenségünket. Köszönöm a megtiszteltetést!



Végül még megemlíteném, hogy a Beautiful Boy végre megjelent, úgyhogy még ma elkezdtem a fordítást, és remélhetőleg a napokban már nézhető is lesz magyar felirattal, de erről majd külön bejegyzésben értesítelek még titeket!